A kezdetek

Vendégszerzőnk bemutatkozása. Ő is "magyar villamosenergia-rendszerről" fog írni, még ha van is egy kis csavar ebben a meghatározásban, mert nem a VER-ről lesz szó... #tenger 4/0

Gyerekkoromban ha megkérdezték, mi akarok lenni, azt válaszoltam "tengerész". Merthogy faltam Vernét, Dékány Andrást és míg a többiek kisautóval, falovacskákkal játszottak, én örökké hajót faragtam, és ha esett az eső rohantam a tócsákban megúsztatni. Mondták "hülye vagy fiam, nekünk nincs tengerünk", és én engedelmes kisgyerek voltam, de a szerelem annyira megmaradt, hogy első fizetéseimből egy kajakot vettem, majd később sportegyesületben vitorlázni kezdtem, szóval a hajózás mindig ott volt a fejemben. 

 1963-ban érettségiztem a Budapesti Villamosenergiaipari Technikum-ban. Érettségi után osztálytársaim többnyire még végig "limányolták"  (erre a szóra még visszatérek) a nyarat és csak szeptemberben kezdtek dolgozni, de boldogult édesanyám szigorú asszony volt, azt mondta, erről szó sem lehet, vége a gyerekkornak, keressek magamnak munkahelyet. Sok osztálytársammal ellentétben nem voltam "iparági gyerek", ahogy egyszer Reich Pista bácsi a műhelyfőnök nevezett minket, apám teherautósofőr volt, anyám házmester, a technikummal főleg az elején sok küzdelmem volt, mert nem volt otthon kitől kérdezzek, ha elakadtam, és bár általánosban többnyire az osztály legjobbja voltam, itt ez már messze nem volt így, az elsőből kishíján kibuktam, csak a végére verekedtem fel magam a négyes érettségiig.  Így aztán abban se volt kitől tanácsot kérjek, mit is kezdjek magammal immáron végzett technikusként. Nézegettem az iskolában kifüggesztett állásajánlatokat, csupa ismeretlen cég és ismeretlen profil, elképzelésem se volt, hogy milyen alapon kellene választanom. Ráadásul, koromhoz képest éretlen voltam. Ott kezdődött, hogy úgynevezett "évnyertes"-ként júliusi születésemmel épphogy csak bekerültem a betöltött hat évemmel '51-ben az első osztályba az általánosba, a mai fejemmel tudom, hogy abszolút iskolaéretlen voltam, különösen, hogy óvodába se jártam, mert anyám otthon dolgozóként vigyázta végig a gyerekkoromat. De hát akkoriban ki foglalkozott ilyesmivel?  Szóval ott álltam a friss technikusi oklevelemmel és elképzelésem sem volt mit válasszak, amikor megláttam a listán az OVIT-ot.  Na ezt legalább ismertem, mert három nyáron át ott voltam egy hónapos, kötelező "termelési gyakorlat"-on, a Béke téren, bejelöltem a céget, probléma kipipálva.

Igen ám, de pár nap múlva teljesen véletlenül összefutottam pár osztálytársammal, akik mondták, hogy most mennek a VEGYTERV-be jelentkezni. Ez a cég is rajta volt a listán, halvány fogalmam se volt mit csinálnak ott, de nem volt messze se az iskolától, se angyalföldi otthonomtól, elmentem velük körülnézni. A hely, akkori mércével modern, elegáns, vadonatúj épületek, azonnal megtetszett. Hogy lélekben mennyire iskolás gyerekek voltunk még akkoriban, mennyire fogalmunk se volt a munkás életről, most is a fülembe cseng valamelyikünknek az a megjegyzése miközben egy tágas előtérben vártunk a felvételi beszélgetésre, ahol a kutya se törődött velünk, csak időnként átsietett valaki ránk se nézve, hogy "mennyit lehet itt majd lógni". Aztán sorban behívtak minket és ha már ott voltam én is bementem "beszélgetni". Motorvédelem alkatrészeiből kérdezgetett Erős László, aki ugyancsak "Üteg”-et végzett korábban (és aki később a szakosztályvezetőm lett és a harminc életévével akkor mérhetetlenül öregnek tűnt számomra). Visszaemlékezve nem voltam túlságosan “schlagfertig”, de mégis tetszhettem neki, ahogy a többiek is a kérdezőiknek, mert mindannyiunkat leküldtek a személyzeti osztályra, ahol is kellett írjunk egy önéletrajzot és fel voltunk véve. Nekem a legnehezebb az egészben az "önélet" volt, mert még nem igazán volt olyanom.

1963 július 15-én reggel 8 óra előtt 10 perccel, mellékesen a tizennyolcadik születésnapomon lettem dolgozó ember.  Szerencsésnek mondom magam első munkahelyemmel. Nagyon sokat tanultam, mert nagyon jó munkahely volt mind a szakmai fejlődés, mind az emberré válás szempontjából. A környezet inspiráló volt, elvárták a szakmai fejlődést, így maradva az "Üteg" -nél felvételiztem az akkor induló felsőfokú technikumba, ami igazából egy fából vaskarika volt. Esti tagozaton egyetemi oktatók quasi "maszekban" részben az Üteg utcában, részben a villamosmérnöki kar különböző tantermeiben leadták ugyanazt az anyagot, mint a mérnökhallgatóknak, csak sokkal hitványabb, stencilezett jegyzetekből (alighanem azokért is külön fizették őket), amikből rendre kihagyták a görög betűket, mert az nincs az írógépen. 

Nem volt könnyű, legalábbis nekem. Napi nyolc óra kemény munka után ( a "lógás"-ból nem lett semmi. Hamar kiderült, hogy én az úgynevezett "húzós ló" fajta vagyok) még négy óra az iskolapadban, a meredek padsorok felett a mennyezeten 50 Hz-cel zümmögnek a fénycsőarmatúrák, az előadó monoton hangon mondja a magáét... hopp és már aludtam is.  Viszont bebizonyosodott, hogy az "Üteg" - amit, ahogy első munkahelyemet, annak idején szintén véletlenül választottam a nyolcadik osztály után, mert osztályfőnököm gimnáziumba javasolt, de anyám praktikusan gondolkodva olyan középiskolába szánt, ami azonnal kenyeret ad a kezembe és közel van, a technikum meg a Gömb utcai általánossal egy háztömbben volt - jó szakmai alapokat adott.  Annyira, hogy a kötelező géptermi és labor mérési jegyzőkönyvekre, amiket gyakorlatilag egy az egyben másoltam át az akkor még meglévő technikumi anyagomból mind jelest kaptunk azokkal a lányokkal együtt, akik meg rólam másolták és akik ugyan matekból magasan jobban teljesítettek, mint én, de egy előttük dübörgő szinkron generátort soha nem mertek volna rákapcsolni a hálózatra PONT amikor sötét a lámpa. Ahogy Pelikán gátőr mondja a főtárgyaláson, "akkor még nem sejtettem", ennek a géptermi gyakorlatnak mekkora jelentősége lesz majd a tengeren. 

Miután megkaptam a "felsőfokú technikusi" oklevelet (egy korábbi, hivatalból általam készített, valóban meglévő Chinoin gyógyszer csarnok terveit adtam be, és kaptam rá jelest), berántottak két évre katonának. Ez idő alatt megszűnt ez az iskola forma, de lehetett menni a Kandóra a Nagyszombat utcába, egy vagy két félévre; ha jól emlékszem "Üzemgazdaságtan" és "Nem villamos mennyiségek mérése villamos módszerrel" tantárgyakból kellett különbözetizni és kicserélték az oklevelemet "Villamos Üzemmérnök"-re. De én magamat mindig is “Ütegesnek" tartottam, mert minden, aminek hasznát vettem a szakmában, onnan jött.

Munkahelyemen is volt kiktől tanulni és azt hiszem szerencsés voltam a válogatásban. A munka változatos volt, kisfeszültségű hálózatok, erőátvitel, világítás, villámvédelem kivitelezési terveit készítettük a teljes magyar vegyipar számára, mely akkoriban kiemelt iparágnak számított. Sokfelé jártam az országban tervezői művezetésre, melyre a családosok szívesen küldték maguk helyett a fiatalokat, és bár gyakran dörgölték az orrom alá az idősebb kollégák, hogy íróasztalnál kezdtem, nincs a szakmában kivitelezői vagy üzemeltetői gyakorlatom, rengeteget tanultam. Főleg a gyógyszergyári tervezés volt a szakosztály profilja, ma is ismerősen cseng a Chinoin, EGYT, Biogál,  vagy a Tiszavasvári Alkaloida, ahova Debrecenbe kellett repülni IL-14-essel hajnalban, onnan vonattal tovább és este ugyanezt visszafelé. Aztán volt tervezési munkám az akkori NDK-ban a Lipcse közelében lévő hatalmas Bitterfeld Chemische Kombinat-ban, ahol olyan tervdokumentációkban kutattam a múltat, amikben a céget még IG Farben Industrie- nek hívták és gondosan ki volt vágva belőlük a horogkereszt.

Ezen tevékenységem közben olvasott bele egy kollégám, egy másik munkatársam által csomagolópapírnak használt, előző napi Népszabadság álláshirdetéseibe, és tudván a hajóbolondériámról felolvasta nekem a következőt: " A MAHART Tengerhajózási Üzemigazgatósága keres tengerjáró hajókra forgalmi szolgálatba, erősáramú végzettségű, harminc évnél nem idősebb, katonaviselt férfiakat. Nem akarsz jelentkezni? " Letettem a ceruzát, és felnéztem. Három hónap múlva leszek harminc, életemben először lenne értelme a két év katonaságnak. Egy percig, ha tartott a döntés. "De AKAROK! Ha valaki keres mondjátok, hogy elmentem jelentkezni!" És felálltam az íróasztaltól, beültem életem első autójába az R4-be és kiautóztam Csepelre a Szabadkikötőbe. Anyámnak el se mertem mondani, gondoltam úgyis kiszórnak az orvosin. Nem szórtak ki, a "Raván" (repülőorvosi, ugyanazt végig csinálták velünk, a baro-kamrát kivéve, mint a sugárhajtású pilótákkal) még a pörgetős székből is délcegen szálltam ki. Amitől még tartottam kicsit, az a szakmai felvételi volt, a cég vezető elektrikusa a központban, későbbi kedves kolléga Szűcs Jancsi "vizsgáztatott", előtte készültem a villamos gépek jegyzeteimből, mert az kicsit feledésbe merült a hálózatok tervezése közben, elkérte az oklevelemet, azt mondta "rendben van". Kérdeztem "semmi szakmai kérdés?" Azt válaszolta, "Ezzel a papírral, mit kérdezzek? " Öt év múlva, amikor én ültem az ő székében, én egy kicsit azért alaposabb voltam a jelentkezők válogatásánál, de aki nagyon akarta és nem volt teljesen alkalmatlan, nem álltam az útjába, AZ, hogy ki mire alkalmas, úgyis a tengeren fog kiderülni. Na erről fognak szólni a következő részek.