Az OVRAM működése 1963-tól - Tombor Toncsi visszaemlékezése
Kötött diszpozíciójú gyűjtősín védelem és vidéki utak sofőrrel
Tombor Antal (1940-)
A villamosmérnöki kar elvégzése után az MVMT OVRAM-ban kezdte szakmai pályáját. Különleges és világszínvonalú műszaki megoldások kidolgozásában és megvalósításában vett részt, mint a pszeudo-szinkron átkapcsoló automatika, vagy a 750 kV-os távvezeték és alállomás megvalósítása. 1978-tól az OVRAM vezetője, majd 1991-től az Országos Villamos Teherelosztó (OVT) igazgatója. 1994-97 között a Magyar Villamos Művekben vezérigazgató helyettes, majd vezérigazgató. Vezetői munkája mellett a Kandó Kálmán főiskolán és a BME-n is tanított. 1998-tól ismét OVT igazgató, majd miniszteri biztosként irányította a MAVIR, a független villamosenergia ipari rendszerirányító létrehozását, melynek első vezérigazgatója, majd elnök-vezérigazgatója 2006-os nyugdíjazásáig. Ezután is számos szakmai testületben dolgozik és tanácsadóként segíti az MVM és MAVIR vezetőinek munkáját. Számos kitüntetés díjazottja: Eötvös-, Jedlik Ányos-, Zipernovszky-díj, Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt, Elektrotechnikai Nagydíj.
Tombor Antal (TA): 1963. szeptember 1-jén, az egyetem elvégzése után kezdtem el dolgozni. Az időpont azért fontos, mert akkor alakult meg az MVMT (Magyar Villamos Művek Tröszt), a Tröszt. Az OVRAM-ba (Országos Villamos Relévédelem, Automatika és Mérésügyi Szolgálat) kerültem, amely úgy nézett ki, hogy a laboratórium és a műhely mellett három csoport volt, egy erőművi, egy elosztóhálózati és egy alaphálózati. Az összes elméleti feladat, beállítás számítás, a védelmi rendszerek meghatározása, az mind-mind az OVRAM-hoz tartozott, sőt, még az üzemvitel is. Én a hálózati csoportban kezdtem dolgozni, majd az erőművi csoportba kerültem. Rendkívül sok elmaradt, üzembe helyezésre váró dolog volt az erőművekben. Ilyenek, hogy testzárlat védelmek, gyors rágerjesztő automatikák, generátor feszültség szabályzó automatikáinak üzembe helyezése stb.
Bakos Béla (BB): Ezeket úgy kell elképzelni, hogy már ott voltak ezek a gépek, csak nem volt ilyen védelmük?
TA: Igen ott voltak, valamikor felszerelték őket, de valahogy nem lettek üzembe helyezve. Ez a munka egy hihetetlen jó dolog volt, mert teljes önállóságot kaptam, kaptunk mindannyian. Saját magunk szerveztük ezt a munkát, rengeteget jártunk vidékre. Azok között a körülmények között, amikor hét órakor bepakoltunk, és pl. Borsodban délután fél kettőkor szálltunk ki az autóból. Természetesen két napra kellett mennünk, hogy a munkákat befejezzük. Ma már ez szinte hihetetlen.
BB: Akkor még sofőrrel jártatok, ugye?
TA: Sofőrrel kellett járni. A gyűjtősín védelmek félig-meddig meg voltak szerelve. Volt olyan, amely háromszor meg lett szerelve, de nem lett üzembe helyezve. Ezeknek az üzembe helyezését is meg kellett csinálni. Borzasztó sok tapasztalatot lehetett szerezni. Élesben kipróbálni a gyors rágerjesztést, az nem egy egyszerű dolog. Gyűjtősín védelmeket beállítani, úgy, hogy ténylegesen ki is legyen próbálva. Az összes sínáttérést levezényelni, együttműködni az OVT-vel, a helyi üzemviteli szolgálatokkal stb., mind-mind nagyon érdekes feladatok voltak.
Hasonló elmaradt feladat volt például az erőművi blokk transzformátoroknak és az ott lévő 120/középfeszültségű transzformátoroknak az impedanciavédelmének beállítása, valamint üzembe helyezése. Ezek a védelmek azzal a specialitással rendelkeztek, hogy miután 120 kV-os oldalon nem volt feszültségváltó, mindig a középfeszültségű oldalról kaptak feszültséget. A beállítás számításnál a transzformátor impedanciáját figyelembe kellett venni. A transzformátor delta kapcsolása miatt nem mindegy, hogy melyik két feszültséget kapcsoljuk az impedancia relére, hogy a transzformátor primer fázisával fázisban legyen. Olyan szerencsés helyzet volt, hála Istennek, hogy ezekben a mezőkben a primer oldalon még egy fázisú megszakítók voltak. Itt lehet méregetni meg rajzolni, de a legegyszerűbb dolog volt, ha bekapcsoltunk egy 120 kV-os fázist, és megnéztük, hogy melyik a legnagyobb vonali feszültség a szekunder oldalon, ez volt az oszlopfeszültség, amelyet már könnyű volt párosítani a primer árammal. Voltak olyan esetek, amikor meghibásodott egy transzformátor, ami YD5 kapcsolású volt, és a helyére csak YD 11-est találtak. Ezt csak úgy lehet megcsinálni, ha a primer oldalon meg a szekunder oldalon a fázisokat összekeveri az ember úgy, hogy az kívülről átalakuljon YD5-össé. Ennek a differenciál védelmét, az impedancia védelmét üzembe kellett helyezni. Volt olyan, hogy a primer csere vitte az áramváltót, a szekunder oldalon más cserék voltak. Ennek kibogozása érdekes műszaki feladat volt. Kétszer is volt ilyen, az egyik Pécsi Erőműben, a másik a Csepeli Erőműben volt.
Erőművi gép mérése (valószínűleg Oroszlány)
Gyakorlatilag néhány év alatt ezeket az elmaradt feladatokat sikerült rendezni. Még egyet hadd mondjak, a Tiszalöki Erőműben úgy történt a szinkronizálás, hogy gerjesztés nélkül rákapcsolták a szinkron fordulat közelében forgó turbina generátor blokkot a hálózatra, és utána egy automatika rányomta a gerjesztést. Ennek következtében generátor beugrott szinkron helyzetbe. Ezt az automatikát is rekonstruálni kellett, mert ezer éves volt. Ez is rengeteg mérést igényelt. Az akkoriban használt automatikák, egyedi védelmek az OVRAM műhelyében készültek, és a laboratóriumi vizsgálat után kerültek a helyszínre. Tulajdonképpen óriási gyakorlatot szereztünk mérésben, csavarhúzós munkában és a berendezések üzemvitelével kapcsolatosan.
Visszakerültem az alaphálózathoz, ahol Póka Gyulával dolgoztam, aki még él. Ahogy belegondolok, már nem sokan vagyunk meg pl. Forgács Jancsi már 92 éves. Egy sztori: az utolsó egyetemi vizsgámat Póka Gyuszinál tettem le, méghozzá a Bánhidai alállomáson, ahol egy kötött diszpozíciójú gyűjtősínvédelmet helyeztek üzembe. Én csak mint kisinas voltam ott. Az alaphálózatnál alapvető kérdés volt a gyűjtősín védelmek telepítése. Ez visszatekintve egy hihetetlen fájdalmas dolog volt, mert erre senki nem akart pénzt költeni. Ugyanakkor borzasztóan fontos volt, mert volt olyan nap, hogy a Borsodi Erőműben egy nap alatt 10-15 gyűjtősín zárlat volt.
BB: Ez hogy volt akkor? Átadási határidő miatt adták át ezeket üzembe helyezett védelmek nélkül?
TA: Nem, egyszerűen nem volt rendszerben. Volt távolsági védelem, volt túláramvédelem, impedancia védelem, differenciálvédelem, de gyűjtősínvédelem nem volt, se megszakító-beragadás elleni védelem sem. Ezek nem léteztek. Ezeket csak külföldről lehetett megszerezni, mármint kemény valutás külföldről. Ennek következtében erre senki nem áldozott semmiféle pénzt a beruházások során. Ezért aztán nagyon dicséretes módon az OVRAM-ban kitalálták, hogy csináljunk zérussorendű gyűjtősín differenciálvédelmet, mert azt viszonylag kis költséggel, egyszerűen meg lehet valósítani. Mivel a zárlatok döntő többsége úgyis egyfázisú, ez a megoldás hatásosnak tűnt. Ezt a főnökséggel, beruházókkal le lehetett nyeletni. Emlékszem, 20 ezer forint nagyságrendben volt egy védelem, szereléssel, mindennel együtt.
BB: Ez az akkori fizetésekhez képest mennyi?
TA: Az akkori fizetések olyan 1500-2000 Forint körül voltak. Azt hiszem, én 1300 Ft-tal kezdtem, így volt fél évig, aztán 1500 lett. Miután ez mégiscsak egyfázisú dolog volt, ezért kitalálták a kötött diszpozíciójú gyűjtősín differenciálvédelmet. Általában a diszpozíció az év nagy részében állandó, ennek következtében erre az állandóságra készült egy differenciálvédelem.
BB: Ez azt jelenti, hogy rögzített volt a kapcsolási kép, hogy a vezeték melyik sínre kapcsolódik?
TA: Igen. Egy rögzített helye volt a leágazásoknak. Egy normál kapcsolási állapotnak megfelelő helye. És arra ki lett alakítva egy egyszerűsített gyűjtősín differenciálvédelem. Ebből is látszik, hogy milyen kétségbeesett helyzet volt, hogy ilyen egyszerűsített dolgot kellett csinálnunk. Itthon a VEIKI-ben (Villamos Energia Ipari Kutató Intézet) Papp Gyuri fejlesztett egy már szekrénybe összeépített gyűjtősínvédelmet. Az áramváltók is már a szekrényben voltak, tehát egy komplett készülék volt megfelelő áron, így egyre jobban elterjedt ez a típus. Persze ez sem volt olcsó, mindig meg kellett harcolni érte, hogy bekerüljön a beruházási költségekbe. Ezeknek a gyűjtősínvédelmeknek az üzembe helyezése egy-két napot elvett, ez is helyszíni méréseket igényelt, sínáttéréseket ide, oda. A szerelést általában a helyiek csinálták, új berendezéseknél természetesen a VERTESZ (Villamos Erőmű Tervező és Szerelő Vállalat) végezte, millió hibával együtt. Közben egyre-másra jöttek be új alállomások és erőműblokkok, ezeknek az üzembehelyezéseknek az utolsó állomása mindig az volt, hogy a relévédelmeket, automatikákat kellett beállítani. Erőműves koromra visszatekintve a Dunamentiben és a lánykori nevén Gagarinban (aztán Mátrai erőmű) - lévő új blokkoknál ott voltam, a 100 MW-os blokkoknál, a nagyobbaknál már nem.
Gagarin (Mátrai) hőerőmű gőzturbina szerelés
BB: A Dunamentiben ezek a régi 150-es blokkok voltak, ugye, nem az F-blokkok?
TA: Igen, ezek az orosz blokkok voltak. A Gagarinban két százas volt, amit én csináltam. Ez a dolog úgy ment, hogy pl. szombat délben telefonáltak, hogy fordulaton van a gép. Összeszedtük magunkat Turai Misivel, lementünk. A gép már állt. Éjjel háromkor egyszer csak mondták, hogy már fél fordulaton van a gép. A gépészeknek persze addig ment, ameddig csak akarták, nekünk állandóan csonkmelegedés miatt sietni kellett a méréseket elvégezni.
Közben egy jelentős változás volt, 70-es évek elején, az áramszolgáltató vállalatoknak önállóságot kezdett adni a Tröszt. Ennek keretében fel kellett készíteni az áramszolgáltatókat, hogy átvegyék a 120 kV-os hálózatnak a védelem beállítását, az automatikák beállítását, a beállításszámítást, magát a koordinációt, és az üzemeltetést is. Úgy történt, hogy segédleteket készítettünk, amelyeket átadtunk az áramszolgáltatók szakszolgálati kollégáinak. Egyhetes kurzusokat tartottunk, és így készítettük fel az áramszolgáltatókat. (Ezt csak zárójelben mondom: volt olyan, hogy felhívott György Dénes Károlyfalváról, hogy itt vagyunk ezzel az L3-assal, és nem tudunk mit csinálni, mert ez meg az a baja van. Akkor kocsiba ültünk, elmentünk Károlyfalvára, megmutattuk hol a hiba. Nyilván kell egy rutin. A mai napig emlékszem arra, hogy az L3-asnak a zérus sorrendű reléjének van az 1-2 nyugalmi érintkezője, és ha ott valami kicsi kosz volt, akkor az egész meghülyült, nem lehetett mit csinálni. Ezt tudni kellett.) Ezeket az üzembe helyezési munkákat teljes egészében átadtuk az áramszolgáltatóknak, de maga a védelmi-automatika rendszer mindig központi koordináció alatt volt.
Ezt azért mondom, mert amikor 1963-ban az áramszolgáltatók bekerültek a Trösztbe, akkor legalább négyfajta visszakapcsoló automatika volt a középfeszültségű hálózatokon. Ennek az volt az oka, hogy jött egy új mérnök, tele energiával, és csinált egyet saját képére és hasonlatosságára. Ez tipizálva lett a középfeszültségen mind a védelmi rendszer, mind az üzemviteli és üzemzavari automatika rendszer tekintetében. A 120 kV-os hálózaton már minden tipizálva volt. Ez a rendszer annyira jól működött elektromechanikus relékkel, (amelyeket nem is tudom, hogy a mai szakemberek felismernék-e), hogy ezek kezelőszemélyzet nélküli alállomások voltak. Nyilván ha definitív dolog történt, fel kellett keresni az alállomást, de nem volt ezeken a 120/középfeszültségű alállomásokon személyzet. És legalább olyan jó minőségű villamosenergia-ellátást biztosítottunk, mint a Lajtától nyugatra, ezzel a rendszerrel.
Elindult a különböző félvezetős eszközöknek az alkalmazása a védelmi rendszerekben a hetvenes évek elején. És abban a pillanatban kiderült, hogy az alállomások egyenáramú hálózatán mindenféle csúnya tranziensek vannak. Ez nem volt az elektromechanikus reléknél kérdés, mert azok nem volt érzékenyek erre. Ekkor óriási felkészülés történt az elektromágneses kompatibilitás (EMC = Electro-Magnetic Compatibility) tanulmányozásában, annak kivédésében, megoldásaiban, ellenőrzésében, Domonkos Győző kemény munkájával a laboratóriumban, ebből lett az EMC akkreditált laboratórium. Az összes fejlesztő, az összes külföldről típusvizsgálatra behozott berendezéseket mind itt vizsgáltatta be. Azt hiszem, hogy a mai napig ez az egyetlen akkreditált laboratórium EMC-re az országban.
BB: Nem tudom, hogy a TÜV laborja nem csinál-e hasonlót.
TA: Nem tudom, de 90-ig csak ez volt. Különböző nyomások voltak, hogy ha külföldi berendezést hozunk be, az milyen legyen. Volt, hogy ASEA-t kellett behozni, mert akkor éppen a svéd reláció volt a külkereskedelemnek jó. Mi a Brown Boveri-re (BBC=Brown Boveri & Cie) ) voltunk ráállva, amelyik egy rendkívül megbízható, jó berendezés gyártó volt. Érdekes, ahogy megjöttek a félvezetős rendszerek, nagyon gyorsan leállt a Brown Boveri is, mert már nem volt svájci óraműves, aki megcsinálja. A mai napig is, ha megvan, lehet látni, ha az ember egy L3-as relésávját kihajtja, rá van írva, hogy ki szerelte. Ilyenek vannak ráírva, pl. Ahmed. Vendégmunkásokkal szerelték, de magát az óraszerkezetet ők maguk gyártották. Ezek megszűntek, az utolsó csúcsmodell az L8 volt. Először volt az L3-as, aztán az LZ-32-es, amiben már miniatürizált relék voltak. Kisebb volt, de ugyanazt tudta. Az L8-as volt a legnagyobb, kb. 90 kg. Az L8 akkor került be, amikor elindult a 400 kV-os hálózat fejlesztése. Bendes Tibor fémjelzett mondata volt, hogy ez a 100 ms-os zárlathárításnak az évtizede, és ahhoz hogy ez a dolog működjön, olyan védelmek kellenek, hogy 20 ms alatt működjenek.
A BBC L8-as "csoda" védelme, amelyik elektromechanikus működéssel tudta hozni napjaink digitális védelmeinek önidejét
BB: És előtte mennyi volt ez?
TA: Egy L3-as 40–50 ms, attól függ, hogy mekkora volt a zárlati áram. LZ32-vel sem lehetett sokkal rövidebb kioldási idővel számolni. Mint alapvédelem, ekkor került be az L8, teljesen elektromechanikus. Soha többet ilyet csinálni már nem lehet, mert már nincs rá ember. De ez tényleg 20 ms alatt működött, döbbenetes! Ezekkel zárlati próbákat csináltunk, amelyek csodálatos műszaki feladatok voltak. Ezt megszervezni, biztonságosan levezényelni az akkori távközlési eszközökkel nem kis feladat volt. A tranziens jelenségek rögzítésébe a VEIKI, a Műegyetem Villamos Művek Tanszéke is be volt vonva.
BB: Mivel lehetett rögzíteni? Voltak zavarírók?
TA: Sugaras oszcillográf. Három sugár volt benne, kis tükrök, amiket az áramtekercs elcsavart, RFT, NDK gyártmány. A rögzítő eszközök döntő többsége fénnyel rögzített, és fotóeljárással elő kellett hívni a rögzített anyagot. Rengeteg felvétel készült, pl. a 750 kV-os üzembe helyezés során. A sok költözésben ezek egy része elveszett, más része a Műegyetemen megvan, de Prikler Laci halálával ezek stand by állapotban vannak.
Ahogy a 400 kV kezdett megjelenni, úgy az egész védelmi rendszer kezdett átalakulni. Szükség volt arra, hogy a topológiailag nagyon sérülékeny, gyengén hurkolt, kialakulóban lévő hálózat biztonságosan védve legyen. Óriási érdek fűződött ahhoz, hogy a zárlatok halálbiztosan gyorsan el legyenek hárítva, mert akkor várható volt, hogy nem kell javítgatni a vezetéket, ami üzemszünettel járt. Ekkor alakult ki a kettős alapvédelem alkalmazása. Az elsőrendű alapvédelem 20 ms alatt működik, és a másodrendű alapvédelem egy hagyományos, ami mondjuk 40 ms alatt működik. Ezek egyszerre működtek, nyilván amelyik gyorsabb, az hajtotta végre a kioldást.
Akkor jöttek olyan igények, hogy elsősorban megint csak a hálózatoknak a védelme érdekében az alállomáshoz közeli zárlat esetén akkor kapcsoljon vissza a leágazás, ha a szemközti oldal sikeresen visszakapcsolt. Ha az nem volt sikeres, akkor felesleges még egyszer rákapcsolni az orra előtt levő zárlatra, ezáltal a berendezéseket egy fölösleges plusz zárlati terheléstől lehet megóvni (másik végről kisebb zárlati terheléssel lehet próbálni). Paks esetében stabilitási problémák alakultak ki. Fontos volt, hogy Paks környékén gyorsan le lehessen kapcsolni a zárlatokat. Ezért az OVRAM fejlesztésében úgynevezett reedrelés háromfázisú túláramvédelmeket építettünk be. A beállításnál a maximális zárlati áramot vettük figyelembe. Így az érzékelése szelektív volt, 5–15 km távolságig nyúlt el, függően a mögöttes hálózati impedancia értékétől. A reedrelés túláramvédelem a zárlatokat rapid gyorsan, 5 ms alatt érzékelte. A Pakson beépített korszerű SF6 szigetelésű megszakítók működési ideje 60 ms-nál rövidebb volt. Terveztünk és legyártottunk olyan automatikákat, amelyekben egybe építettük a reedreléket, és a közeli zárlatra történő visszakapcsolást megakadályozó funkciókat. Ezekkel a rendszerekkel biztosítható volt a Paks stabil üzeme.
Mindig igény volt arra, hogy a távvezeték teljes hosszában a védelem pillanatműködésű legyen. Ehhez informatika szükségeltetett. A védelmi gyors jelátvitel az alállomások között sokáig megbízhatatlan volt. Tehát azt az információt, hogy én már kioldottam, mert az “orrom előtt” van a zárlat, felhasználtuk a szemközti védelem gyorsítására. Ez az OVTÁSZ (Országos Villamos Távközlési Szolgálat) feladata volt. Részben saját fejlesztésű, részben külföldi berendezésekkel vivőfrekvenciás úton kerültek át az alállomások között ezek az információk. A vivőfrekvenciás átvitellel végül is ezt a kérdést meg lehetett oldani. A későbbiek során a fénykábeles összeköttetésekkel az informatikai átvitel megbízhatóvá vált.
BB: Azt lehet tudni, hogy mennyi volt a késleltetése ezeknek a távközlési berendezéseknek? És főleg, hogy csúszkált-e a késleltetés?
TA: Ezzel 20 ms alatti jelátviteli időt lehetett elérni. Az információtovábbítás az alállomáson belül gyors relékkel történt.
BB: Ezek csak impulzusok voltak?
TA: Ezek csak impulzusok voltak.
BB: Voltam valamikor tavaly ENTSO-E-s (European Network of Transmission System Operators for Electricity) védelmes munkacsoportban, ott volt egy felmérés, és azt jött le nekem, hogy legalább a TSO-k (Transmission System Operator) felében inkább differenciál védelmeket használnak, mint távolsági védelmeket. Ez hogyan alakul ki, hogy melyik országban vagy TSO-ban mit használnak?
TA: Nyilván egy differenciál védelem működési elvéből adódóan szelektív. Tehát egy védelemnek a védett szakaszon belüli esemény esetén biztosan működnie kell, de amikor azon kívül történik zárlat, akkor garantáltan ne működjön, mert ez nagy kiterjedésű üzemzavart, esetleg rendszerösszeomlást is okozhat. Egy differenciálvédelem rendkívül sérülékeny. Voltak olyan differenciál elvű, úgynevezett szakaszvédelmek, amelyeknél irányreléket használtak. Amennyiben a relé a távvezeték egyik oldalán a vezeték irányában érzékelte a zárlatot, akkor ezt az információt át kellett küldeni a túloldalra, és ha az ottani irányrelé is belső zárlatot érzékelt, akkor engedélyezte a kioldást. De egy irányrelét sem könnyű megcsinálni, mert ha többfázisú zárlat van, és a feszültség letörik, az irányrelé bizonytalanul működhet.
A gyenge pont mindig a jelátvitel volt. Volt olyan, hogy postai úton történt a jelátvitel, azután ennél jobb volt a vivőfrekvenciás összeköttetés. Később megjelentek a tényleges differenciál védelmek, amelyek valóban összehasonlították a két oldal áramát. Ám ahhoz, hogy ezek biztonságosan működjenek, a fénykábeles rendszerekre volt szükség. Ahogy a fénykábelek megjelentek, a felfutó szinusz hullám letapogatásával lehetett meghatározni azt, hogy a zárlat belső vagy külső. Nálunk csak a rövid távvezetékeknél alkalmaztunk szakaszvédelmeket, mert ezeknél nem lehetett a szelektivitást más módon biztosítani. Ahogy a fénykábeles technológia megjelent a 90-es években, abban a pillanatban egyre több ilyen differenciálvédelmet lehetett üzembe helyezni. Én a magam részéről inkább a távolsági védelemben és a szinkronizálásban hiszek. Ugyanolyan hatású, ugyanolyan gyors, és megbízható. Egy differenciálvédelem mindig kényes a jelátvitelre, ennek zavara esetén esetleg nem szelektíven működik. Ez a távolsági védelmek esetében szinte kizárt.
BB: A Schweitzernek (Schweitzer Engineering Laboratories) vannak olyan dolgai, hogy fazor mérést küld át, akár IP hálózaton is, rárak egy nagyon pontos időbélyeget, és a másik végen is fel tudja dolgozni, nem fontos, hogy nagyon gyors legyen a távközlési hálózat, és akár még csúszhat is. Egészen fantasztikus dolgokat mutattak, pl. Dél-Amerikában a hosszú vezeték végén lóg egy bánya, és 20 ms alatt kioldottak, valami Hitachi extra gyors megszakítóval. Azt mondtuk, nem hisszük el, de mutatták a zavaríró felvételeket.
TA: A zavaríró ügy egy másik dolog, ha a 60-as, 70-es években volt egy viszonylag komplikált üzemzavar, amely több távvezetéket, alállomást érintett, akkor annak a kielemzése egy elég nehéz dolog volt. Ugyanis kevés információval rendelkeztünk. Az alállomás személyzete leírta a védelmi jelzéseket, történt-e sikertelen visszakapcsolás, melyik vezetéken volt visszakapcsolás, ment-e második fokozat, harmadik fokozat stb. Ezeket telefoni úton kellett összeszedni, és a telefon akkor úgy működött, hogy az ember maga mellé tette a telefon kagylóját, és amikor egy óra múlva volt vonal, akkor lehetett telefonálni az alállomásra. Az így kapott információkból kellett összerakni, hogy van-e valahol hibás működés. Így azután állandóan igényeltünk zavarírókat, esemény rögzítőket. Először jelent meg a francia Masson-Carpentier zavaríró, amelyiknek óriási előnye volt, hogy a zárlat előtti rövid időben történteket is rögzítette. Elég szűk analóg jelkészlettel rendelkezett és természetesen a digitális igen-nem jelek is korlátos számban álltak rendelkezésre. Ha egy állomásba egy ilyet be lehetett imádkozni, akkor az már siker volt számunkra.
Masson-Carpentier zavaríró működési elve - az esemény előtti időszakból is rögzített 0.5s-ot
Zavaríró felvétel 1994-ből, Detk 120kV-os zárlat
#Anekdota Egy alállomásnak akkoriban mindig volt zsűrije, kb. 30-an ültünk Csikós Bélának, az OVIT nagy tudású főmérnökének irodájában, ő volt a zsűri vezetője. Ezeken a zsűriken dőlt el, hogy végül milyen műszaki tartalommal fog az alállomás megépülni. Én erősen harcoltam azért, hogy legalább egy Masson-Carpentier kerüljön be abba az alállomásba, amiről éppen szó volt. Csikós Béla azt mondta nekem: “Kedves Toncsi, én tudom, hogy a transzformátorok meg a távvezetékek azért vannak, hogy megvédeni lehessen őket, de azért, ha megengeded, akkor én ezért egy vezetékhúzó-gépet fogok venni” Akkoriban így küzdöttünk.
Aztán egyik pillanatról a másikra csoda történt, mert most már minden leágazásnak külön zavarírója van, vissza lehet játszani, az elküldött jeleket az íróasztalnál meg lehet nézni, és elemezni, mi is történt egy zárlathárítás során. Egy kőkorszaki dologhoz képest egy csodálatos világ tárul a mostani kollégák elé.
Az interjú 2021.10.12-én készült, köszönjük Trenden Kft támogatását, különösen a helyszín és a tea biztosításában. A képek forrásai: Mátrai erőmű honlapja (https://mert.mvm.hu), Zerényi József/MAVIR előadása (https://vik.wiki/images/6/63/Vedelmek_relevedelmek_2015.pdf) A szöveg gondozását Abonyi Réka végezte, amit nagyon köszönök.
[A visszaemlékezés második része]
Ezzel a gombbal meg tudod osztani a cikket
Ha kérdésed van a leírtakkal kapcsolatban, írd meg hozzászólásban, megpróbáljuk megválaszolni.