Póka Gyula (PGy): Egy-két érdekesebb dolgot még elmondanék. Az OVRAM-ban a laborba kerültem először, mint mérnök, aztán a laborvezetőt onnan más feladatra elvitték, és akkor én lettem a laborvezető. Az első korszerű OVRAM labor létrehozása az én feladatom lett, az 56-os időkben, tehát a forradalom előtt kezdődött el, de utána fejeződött be. Az első vizsgálótáblát is az én terveim alapján készítették el az OVRAM-ban. A tervezéstől kezdve a rendelések specifikálásán át és a gyártó ellenőrzésén keresztül magam végeztem a munkát. Erre mindig is büszke voltam.
És az a vizsgálótábla, hasonló jellegű megoldással, nagyon sok áramszolgáltatónál és egyéb helyen is elkészült, Horváth István és az én tervem alapján. Azelőtt íróasztalon levő acetátvezetékes összeköttetésekkel végeztük a méréseket, tolóellenállások meg egyebek, műszerek össze-vissza. Ezzel a táblával viszont már a védelmeknek a korszerű vizsgálatát, ellenőrzését lehetett megvalósítani. Például egy L3-as védelemnek is megvolt a helye, ahova „csak” be kellett emelni. És attól kezdve a védelmeket könnyen lehetett csatlakoztatni és elvégezni a vizsgálatokat, a legkisebbektől a legnagyobbakig. Ott tudtunk tetszőlegesen áramot és feszültséget szabályozni, feszültség-fázist forgatni, tetszőleges módon, 360 fokban. A mérésekhez be kellett szerezni a megfelelő műszereket, mérőeszközöket is. Jellemző, hogy a táblába egy külön nagy transzformátor volt beépítve, ami az egészet táplálta, és így az épület villamos ellátásának bejöveteléről közvetlenül kellett a táplálást megvalósítani, hogy a kellő teljesítményt megkapjuk. Erre már az Iskola utcának a földszintjén kaptunk egy helyiséget. Pontosabban kettőt, a kisebbikben volt ez a tábla felállítva. A másik, a nagyobb, iroda jellegű volt, és a műszerek számára volt fenntartva.
Az egyik érdekes élmény, amit el tudok mondani, a következő volt. Jellemző volt az OVRAM ütőképességére is. Szabadságon voltam nyáron, hazaérkeztem, aznap reggel munkakezdésre be kellett volna mennem a munkahelyre. Ehelyett már este megkaptam a telefont Bendes Tibortól, hogy üzemzavar történt Nagybátonyban, másnap reggel ne jöjjek be a munkahelyre. Ott vár majd a kocsi a ház előtt, és rögtön menjek le Nagybátonyba és vizsgáljam ki az üzemzavart. Egyedül mentem le, mert ez nem műszeres vizsgálat volt, hanem üzemzavar vizsgálat. Az üzemzavar a következőképpen zajlott le. A jelenség egy távvezetéki zárlattal kezdődött, amelyet Nagybátonyban nem hárított az illetékes védelem. Ez volt az érthetetlen, és ennek következtében teljes Nagybátony és vele Salgótarján is leült. Ez elég nagy botrány volt annak idején, ezt kellett kivizsgálni. Nagybátonynak két 120-as vezetéke volt, egyik a régi Mátrai Erőműben (a „Lőrinci” Erőműben) levő 120-as állomás felé, a másik Borsodnádasd felé. Ez az északi kör része, amely akkor Borsodnádasd, Ózd, Borsodi Erőmű és Miskolc alállomás felé záródott. Elég gyorsan meg tudtam állapítani, hogy mi történt. A Mátra-Nagybátony távvezetéken volt egy egysarkú zárlat. Ezt úgy kellett volna az akkori védelmi rendszernek elhárítani, hogy egysarkúlag kikapcsolni mindkét oldalt, és egysarkú visszakapcsolással, tehát EVA-val hárítani. Ez lett volna a jó hárítás. Ehelyett az történt, hogy Mátrában ezt megtörtént, Nagybátonyban viszont elindult a védelem, de nem jutott el kioldásig, hanem visszaesett. Elindult a másik védelem Borsodnádas felé is. De az is gyakorlatilag időfutás nélkül visszaesett, és Borsodnádasdban oldott ki végül a védelem, az már háromsarkú, végleges kioldás volt, tehát Nagybátony leült.
Mi okozhatta a dolgot, hogy Nagybátonyban ez a két védelem csak elindult, de nem jutott el kioldásig, sőt, időfutása sem volt? Annak idején zavaríró egyáltalán nem volt. A jelzések és a személyzet bejegyzései és vallomásai alapján kellett valahogy összeszedni a dolgokat. Természetesen le kellett vizsgálni ezt a kérdéses védelmet, hogy nincs-e valami baja. Semmi, kutya baja nem volt a védelemnek, tehát annak működni kellett volna, máshol volt a hiba. Sokfele tapogattam, amíg végül az egyik elektrikus annyit mondott nekem, hogy itt ez a műszer, ennek a mutatója lement félállásba, és utána visszament. Milyen műszer volt ez? Hát az akkumulátor feszültség! Ha a 220 V akkumulátor feszültség lemegy félállásba, 110 voltra, akkor egyetlen védelem sem tud működni, 50% feszültséggel nem tudnak működni a védelmek! Akkor itt kell keresni a hibát. Elővetettem a füzetet, az akkumulátornak (savas akku volt, sok helyen még mindig az van) kellett vezetni a savsűrűség állapotát, és látom, hogy a savsűrűség az üzemzavar idején eléggé eltért a többiektől. Igen ám, de honnan tudja az ember fejből, hogy egy savsűrűséghez milyen töltöttségi állapot tartozik. Ehhez fel kellett hívni telefonon otthon a még bent lévő egyik kollégámat, „az íróasztalom jobb alsó fiókjából vedd ki ezt a kézikönyvet, keresd meg, mi akkumulátor savsűrűség és töltöttségi szint közötti összefüggés”. Abból meg lehetett állapítani, hogy az alállomási akkumulátor gyakorlatilag majdnem teljesen kisütött állapotban volt. Ehhez hozzájön az, hogy végeredményben egy védelem működéséhez nem kell sok egyenáramú energia, ettől még működhetett volna, majdnem kisütött állapotban is az akkuval.
Mégis mi az, ami itt a bajt okozta? Hosszadalmas idő után megállapítottam, hogy az az FN zárlat, ami keletkezett a 120-as vezetéken, az a 400 V-os, tehát háziüzemi feszültségnek pontosan azt a vonali feszültségét törte le, amire rá volt kapcsolva a távközlési berendezések táplálása. A távközlési berendezésnek pedig volt egy olyan biztonsági kapcsolása, hogy ha a váltakozó feszültségű ellátás kimaradt, és ezt érzékelte, azonnal indított egy egyenáramú motorral hajtott váltóáramú generátort, ami aztán ellátta feszültséggel a távközlési berendezést. Na, ennek az egyenáramú generátornak az indítóárama vitte le úgy a feszültséget, hogy a védelmek működés képtelenek lettek.
BB: Szóval ha ez a gép később indul, akkor nem lett volna baj?
PGy: Ha csak egy másodperc késleltetése van, akkor már rendben van minden.
BB: Hú, ezt zavaríró nélkül kitalálni, nagyon szép!
PGy: Ez volt az egyik ilyen érdekes dolog. Szegény alállomás vezető, utána odajött, ő tudta hogy mi történt, próbálta elsimítani. Mondom, ha előtte elmondta volna, megpróbáltam volna elsimítani, de én itt két-három órát kerestem az üzemzavar okát, mindennel gátolt abban, hogy én kivizsgáljam, ezt tanulja meg, legyenek legközelebb őszinték, és akkor mi is segítünk.
Aztán egyszer üzembe kellett helyezni a Munkács-Göd 400 kV-os vezetéket. Az első időben nem volt még meg a Sajószögedi alállomás, tehát Munkács-Göd teljes hosszúságban egy vezeték volt.
BB: Hány km lehetett? Van vagy 300-350 km.
PGy: Pontosan ez okozta a bajt. A szokásos feszültség-fázisegyeztetés módszere az szokott lenni, hogy kiadják a távvezeték másik oldaláról a feszültséget, és a másik védelemről fázisegyeztetést végzünk. A fázis egyeztetésnél furcsa dolgok adódtak. Az egyik feszültségvektor kb. 60 fokkal el volt tolva a másikhoz. Van-e fázisegyezés vagy nincs, vagy fáziscsere van? Akkor meg kellett állapítani, hogy egy üres vezetéken merre forog el a vektor. És azt gondolatban visszaforgatva megnézni, hogy fázisegyezés van-e. Arra emlékszem, hogy ezt az elméleti problémát ott hirtelen, az üzembe helyezésekor, az egyébként két perces fázisegyeztetés helyett kellett megoldani. Az ember feje fölött ott álltak a többiek, hogy “Mi van, nem vagytok még kész? Bekapcsolhatunk? Mi legyen?” Meg kellett állapítani, hogy igen, jó a fázis, annak ellenére, hogy az üres vezeték fázisforgatása jó 60 fokkal arrébb vitte a bejövő feszültséget.
Említetted, hogy találtál olyan fényképet, ahol a Varjú Gyuri Ajkán…
BB: Zerényi Józsi azt mondta, hogy Oroszlányban készült, ahol pszeduoszinkron mérések voltak. Csiki Jenő is rajta van a fényképen. Most nincs itt nálam ez fénykép.
PGy: Akkor az valószínűleg Oroszlány. Gyakorlatilag az első ilyen jellegű átkapcsolások a jugoszláv vonalon voltak, De mondhatni napi rendszerességgel való átkapcsolások az osztrák-magyar kooperációval voltak. A fogyasztói átkapcsolásokat Győrben végeztük. A generátor kitáplálás viszont Oroszlányból történt, azért volt ott is pszeudoszinkron átkapcsoló automatika. Abban én is nyakig benne voltam, az oroszlányiban. Ahhoz, hogy átkapcsoljunk egy generátort, ugyanaz az a terhelési szög szükséges átkapcsolás után is, amivel a generátor az átkapcsolás előtt üzemelt. Ezt feszültség-forgatással kellett létrehozni, tehát olyan állapotban legyen az átkapcsolás, hogy a generátor zökkenő nélkül, az eredeti terhelési szöggel kapcsolódjon át. Ez érdekes feladat volt, de ennek az üzembehelyezése eléggé bonyolult. Azt kellett elvégezni, meg különböző méréseket.
BB: Ott már voltak zavarírók?
PGy: Az első zavarírót a Masson Carpantier-től vettük, az teljesen mechanikus zavaríró volt.
BB: Megtaláltam az elvi sémáját, Zerényi Jóska valamelyik előadásában. Egészen zseniális, ahogy a hengerre írja a jeleket, a papírt meg odébb rakja rá, tehát visszamenőlegesen is megvannak a dolgok.
PGy: Tehát a hengeren volt a késleltetés beállítva, ez nekünk nagyon jó volt, mert a zárlat előtti fél másodperc rajta maradt. Beállítás nélkül, persze, mert ez mechanikusan történt. Rengeteget segített a Masson Carpantier is, olyan üzemzavarokat tudunk megoldani, amiről máskor azt mondtuk, fogalmunk sincs, hogy történt. Volt pl. egy nagy sorozat zárlat Angyalföld-Göd-Vác viszonylatban. Az volt az érdekesség, hogy két zavaríró keletkezett annál a zárlatnál. És ahogy először nekünk ideadták, a két zavarírót rossz sorrendben raktuk le. És nem akart összejönni. Megoldás az volt, hogy meg kellett fordítani a két zavarírót sorrendjét. Ez volt előbb, és ez történt utána. Egyébként másodperc differenciák voltak. És pontosan az volt a lényeg, hogy melyik zárlat volt először.
[A Masson-Carpantier készülék sémáját ld korábbi cikkükben]
BB: A pontos időt honnan vették ezek a készülékek? Országos órából, vagy a Kossuth rádióhoz állították?
PGy: A Masson Carpentiernél nem lehetett még. Utána volt a Thomson féle, annak már volt időbélyege. Annál be volt állítva a saját ideje. A saját idő, ha nincs szinkronozva, elcsúszhat. És az ilyen majdnem egyidejű eseményeknél pontos idő kellene. De mégis valami támpontot adott. A mostaniaknál megvan a megfelelő szinkronozás. Most minden védelemben benne van a zavaríró, ez kényelmes állapot. A munkahelyre behívhattad a zavarírót, és ott analizálhattad. Nem kellett amiatt a helyszínre kimenni, sokkal könnyebb volt. Az az érdekes, hogy én 1990-ben mentem nyugdíjba, akkor még erről a minden védelemben bent lévő zavaríróról szó sem volt, hiszen digitális védelem sem volt a hálózaton. Akkor még csak az elektronikus védelmek mentek. Különböző félvezetős, tranzisztoros vagy integrált áramkörös, különböző kapukkal operáló védelmek. Érdekes volt mind, de a zavaríróknál még mindig a régi módszert használtuk. Bár annyit meg tudtuk csinálni, hogy a Thomson zavarírónál, ami alumínium jellegű, ezüstös bevont papíron adta a jeleket, az alállomás be tudta szkennelni, és el tudta küldeni nekünk. Ez már óriási dolog volt. Tehát nem csak a helyszínen tudhattuk már a dolgokat.
1984. szeptember 1-től az OVIT VRTM vezetője voltam, utána jött egy olyan üzemzavar, hogy Magyarország két részre esett. És mind a két rész talpon maradt. Meg kellett állapítani, hol van a bontás, ez mindig nehéz dolog. Emlékszem, íróasztalnál ülve, telefon mellett kb. fél órába telt nekem, hogy megállapítsam, hol bomlott, valahol a Duna mentén a magyar rendszer. Ahhoz, hogy két rendszerrészt szinkron lehessen kapcsolni, meg kell találni, hogy hol lehet aránylag nagy teljesítményű átvitellel megoldani, akkor van esély, hogy talán együtt is marad. Akkor könnyebb a visszatérés a normál üzembe. Mondom, akkor fél óra volt, most már meg lehet könnyedén, sokkal gyorsabban állapítani.